Küzdelem a problémákkal

"Ha kitérsz a problémák elől, soha nem lehetsz az, aki legyőzte őket."

weight-loss-2036967_640.jpg

 A múltkori bejegyzésemhez visszatérve, szeretnék mesélni pár dolgot arról az időszakról mikor a túlsúlyommal küzdöttem.

Az általános iskolával kezdeném a történetemet, talán a legtöbb önértékelési problémám oda vezethető vissza. Tudom nem valami jó ilyet mondani, de utáltam azt a nyolc évet…. Akkoriban ugyan már kezdtem kicsit teltebb lenni, ahhoz képest, mint ahogy  a legtöbb lány kinézet, de azért még túlsúlyosnak nem mondtam volna magamat. Az egyik osztálytársnőmnek az volt sokáig a nagy játéka, hogy valami miatt mindig kiközösített engem, hol éppen azért, mert szemüveges voltam, vagy, éppen mert duci voltam. Minden egyes héten volt valami….. Mégis a legfájóbb és legmaradandóbb emlékemet nem ő okozta. Talán harmadikos lehettem, mikor az egyik délután az iskola aulájában várakoztam a szüleimre. Két felsős lány szórakozott valamit a folyosón előttem én meg feléjük néztem, mire az egyik odapattant hozzám, és csak annyit kérdezett igen kedvesen „Mi van dagadék mit nézel?” . Onnantól kezdve, ha a tükörbe néztem mindig csak egy kövér csúnya lányt láttam magam előtt egy pozitív dolgot nem tudtam volna mondani. Visszahúzódóvá váltam ezeknek az eseményeknek hatására, és inkább a könyvek világába menekültem, hiszen ott nem bánthatott senki sem... Az általános iskolai traumák után őszintén szólva megváltás volt számomra a gimnázium kezdete, pedig rettegtem az elején, de egy viszonylag jó osztályba csöppentem ahol nagyon jó barátra leltem, és elmondhatom a mai napig nagyszerű a mi barátságunk. (Az anyukájának és neki köszönhetem azt a csodás doktornőt, akihez legutoljára kerültem, és aki kiderítette a bajomat). Végre volt egy közösség, akik nem bántottak/piszkáltak a súlyom miatt, nem éreztem magam kirekesztve.

Az előző bejegyzésben említettem már nektek, hogy az igazi problémák 13 éves koromban kezdődtek el, és onnantól kezdve nem volt már megállás…. A legelső alkalommal, mikor az orvoshoz el kellett mennem, mert már annyira rossz volt a helyzet, emlékszem, hogy rettegve várakoztam a rendelőben ülve. Anyukám próbált ugyan nyugtatni, de az én fejemben csak az járt, hogy vajon mit fog mondani az orvos, vajon milyen gyógyíthatatlan betegségben szenvedek (Hát igen sajnos kicsit túl tudtam aggódni és dramatizálni a dolgokat). Utáltam orvoshoz menni, ahogy az orvosi rendelőbe beléptem és megcsapott az a jellegzetes „illat” na, hát akkor már kirázott engem a hideg, és szívem szerint rohantam volna az ajtón kifelé (Mondjuk nem igazán hallottam még olyan emberről aki szívesen ment volna orvoshoz). Mikor először hallottam azt, hogy a túlsúlyom miatt vannak egészségügyi problémáim azt hittem, hogy viccelnek velem, főképp azért mert olyan személy mondta ezt nekem, aki kétszer nagyobb volt nálam, ami nekem mindegy is lenne, csak akkor ne erre fogjuk rögtön a bajokat. A diagnózis után elhatároztam, hogy változtatni fogok és diétába kezdek, de be kell látnom én ezt akkor nem határoztam el kellőképp, hiszen ha olyan komolyan gondolom, és tényleg mindent megteszek érte, akkor nem az édességekbe menekülök a kudarcok után, hanem felülkerekedek mindenen és azt mondom, már pedig én megcsinálom, de sajnos ez nem így volt.

Hosszú és reménytelennek tűnő út volt, míg elértem a mostani állapotomat. Folyton történt valami, ami miatt még elkeseredettebb tudtam lenni, ugye ha egy probléma megjelenik követi a többi is… Hát ez nálam teljes mértékben így volt, nem volt elég alapból a problémám, még követte az, hogy egyik pillanatról a másikra hirtelen kiment a térdem (erre is csak annyit mondtak, hogy a túlsúly miatt van). Na hát mindezek után még kiderült, hogy vashiányos is vagyok, így szépen lassan kezdtem összeomlani. (Egyik sem súlyos betegség vagy ilyesmi, de fiatalon csak az járt a fejemben, hogy egy beteges csődtömeg vagyok, aki soha nem lesz egészséges….) Fokozatosan kezdtek ezek a dolgok felemészteni engem, és eljutottam odáig, hogy magamba fordultam. Emlékszem elég sűrűn előfordult velem esténként, hogy minden ok nélkül sírva fakadtam. Nem volt kedvem senkivel sem megbeszélni a dolgokat, elegem volt mindenből, és hát tudjátok rettentő dolog tud lenni az, mikor az ember egy szép dolgot sem tud magára mondani, pedig igenis mindig kell találni valamit, amit meg tud magán dicsérni.... Ebben a nehéz időszakomban igazán mázlistának érezhetem magamat, hogy ott voltak számomra a szüleim és a legjobb barátnőm, akik elviselték a hülyeségeimet, és kitartottak mellettem mikor a legelviselhetetlenebb voltam. Ők öntöttek belém lelket, támogattak és bíztattak, hogy minden jó lesz. 

Az előző írásomban, ahogy meséltem küzdöttem a yoyo effektussal. Egy ideig abba is hagytam ezeket a diétákat, majd a gimnázium vége felé újra próbálkoztam, és igen hülyén fog hangzani, de egy fiú miatt, ugyanis nagyon akartam tetszeni neki, ami mondjuk nem jött be, mert mondhatni észre sem vett engem…. Abban az időszakban a 90 napos diétát próbáltam ki, napi mozgással együtt (szerintem azóta sem tornáztam annyit, mint akkor). Őszintén szólva ez is egész jól bevált, csak az érettségi közeledtével elengedtem magamat, pontosítva olyankor jöhetett a csoki és az ehhez hasonló finomságok, és persze mondogattam magamnak, hogy ahogy letudom a vizsgákat, újra folytatom a diétát és minden folytatódik a megszokott kerékvágásban. Na, hát igen nagyon szép gondolataim voltak, de sajnos ezt nem tartottam be, és szépen fokozatosan visszacsúsztak a már leadott kilók, sőt még egy kis plusz is jött rám.

A mostani diétámat igazából azt sem tudom, pontosan, mikor határoztam el, egyik nap felkeltem és úgy döntöttem, hogy na, ebből elég volt, le fogom adni a plusz kilókat. Jó talán kicsit közre játszhatott a döntésemben az is, hogy a rokonoktól kaptam karácsonyra egy H&M-es utalványt, aminek nem igazán tudtam örülni, mert a méreteimben általában a kinézet ruha soha nem volt, és mindig csak elkeseredés volt a vége, na de elhatároztam, hogy már pedig veszek magamnak onnan valami szép ruhát (büszkén elmondhatom sikerült teljesítenem ezt az elhatározásomat). Így kezdtem el a kalória számolást és azóta abba sem hagytam.

Arról szeretnék még mesélni nektek, milyen érzés volt megtudni az inzulin rezisztenciámat. Addig a napig igazából nem is nagyon hallottam erről a "betegségről". Viccen kívül, ahogy megtudtam mi az én problémám, nagyon megijedtem. Folyamatosan az inzulin rezisztenciáról olvastam különféle oldalakon (az egyik ilyenen olvastam, hogy a cukorbetegség melegágya és nagyon óvatosnak kell lenni, sőt a többségnek már jelen van, és általában jöhet az inzulin kezelés, és a gyógyszerek). Rettegve vártam, mit fog majd mondani az orvosom, és a diétás oktató, vajon szükségem lesz-e bármilyen gyógyszerre, vagy esetleg inzulinoznom kell-e magamat, de szerencsére megnyugtattak, hogy csak figyeljek oda a diétára, néha nézzem meg a vércukromat, viszont nincs szükségem semmi másra egyenlőre. A félelmem azért valós volt, mivel sajnos édesapám családjából mindenki szenvedett cukorbetegségben, így szerencsétlenségemre nálam is nagy a rizikója.

Összeségében azt kell mondanom megváltozott az életem ezektől az eseményektől, persze nem nagy dolgokra kell gondolni, de nekem már az nagy változás hogy felmerek venni olyan ruhákat, amikről eddig álmodozni sem mertem, meg talán vidámabb és magabiztosabb lettem. Abban biztos vagyok, hogy a jövőben is, oda fogok figyelni a kalória és a szénhidrát bevitelre, illetve azt a pici mozgást is végezni fogom, ha nem is minden hétre iktatom be, attól függetlenül nem fogom elhanyagolni. 

A mostani állapotomra már igazán büszke tudok lenni, hiszen már nagyon közel vagyok a kívánt célhoz, azért van még min dolgoznom, de már nem sok hiányzik. Persze így is vannak olyan napok, amikor mindennek látom magam a tükörben csak csinosnak nem, ilyenkor úgy érzem mintha egy kiló sem ment le volna, de dolgozok azon, hogy ezeket a negatív gondolatokat kizárjam a fejemből, és csak a pozitívokat engedjem be.

Remélem hasznos volt számotokra ez a kis írás, és akik hasonló gondokkal küzdenek erőt tudnak meríteni ebből.

Ha bárkinek van észrevétele, vagy csak meg szeretné osztani velem a saját történetét esetleg tanácsot kérne, akkor szívesen várom a leveleket erre az e-mail címre: lifestylebarbi@gmail.com